Wass Albert Kard és Kasza című önéletrajzi ihletésű regényében
találjuk: Élt valamikor Buzsor környékén egy ember, akinek Bozsor volt a
neve. Nagy, erős ember volt ez a Bozsor, vállára tudott venni egy
ökröt, és úgy ment vele, mint más a hátizsákkal. Nahát ennek a Bozsornak
volt egy szépságes szeretője, aki olyan szép volt, hogy még a csillagok
is elsápadtak az égen a 
nagy szépségétől. Egyik este azt mondja a szépséges leányzó: „vegyél engem kedvesem, s a tied leszek, én a világ végezetéig.”
De Bozsor nem vette el, hanem azt válaszolta, hogy megígérte édesanyjának nem visz leányt haza míg azt a meredek hegyoldalt le nem szántja a völgybe. Befogta hát ökreit az eke elé és elkezdte leszántani a hegyoldalt, de minden egyes fogással, csak egy tenyérnyit tudott leszántani. Szántott éjjel, nappal tavsztől őszig, de még télen is. Egyik ökör a másik után pusztult el a rettentő munkában, de Bozsor nem hagyta abba még akkor sem mikor az utolsó ökör is elhullot. Ekkor fogta és maga kezdte vonni az ekét. Váltották egymást az esztendők, de Bozsor csak szántott, szántott, meg is soványodott belé, haja, szakálla megnőtt. Hiába mondotta a szép szeretője:” édes szeretőm feledett azt a meredek dombot, s végy engem feleségül, hadd éljünk boldogul míg fiatalok vagyunk”.
De Bozsor nem hallgatott rá, csak húzta makacsul az ekét tovább. Búslakodott is emiatt a leány, mígnem megszakadt a szíve s belehalt bánatába. Mikor hírét vette Bozsor, hogy meghalt a szeretője,
akkorát
ordított, hogy megremegtek tőle a dombok. Fölkapta az ekét, meglóbálta a
feje fölött, s úgy aláhajította a völgybe, hogy ahol földet ért, mély
likat ütött rajta, s a likból nyomban buzogni kezdett a víz, és kicsike
tó lett a helyén. Ott van még ma is az. Bozsor pedig a hegyoldalba
temette a leányt. Három nap s három éccaka ült a szeretője sírján,
étlen-szomjan búslakodva. A harmadik napon kinőtt egy csudaszép virág,
egyenest a halott leány szívéből. Nézte Bozsor a csodaszép virágot, s
hát egyszer csak megérintette a az esti szellő a virág szirmait s azok
suttogni kezdtek. Azt suttogták a szegény Bozsor fülébe, hogy „még
halálomban is téged szeretlek édes szeretőm! Végy el feleségül, végy el
feleségül!” Azóta nevezik ezt a növényt Bozsor rózsájának.
A történetben nem másról, mint a Mezőségi bazsarózsáról, a Paeonia tenuifoliáról van szó, ami a Kárpát medencébe érkező magyarok hozták magukkal Ázsiából és telepítették el. Jelenleg Ázsiában a Bajkál tó környékén és Erdélyországban a Mezőségben él ez a növényfaj.
nagy szépségétől. Egyik este azt mondja a szépséges leányzó: „vegyél engem kedvesem, s a tied leszek, én a világ végezetéig.”
De Bozsor nem vette el, hanem azt válaszolta, hogy megígérte édesanyjának nem visz leányt haza míg azt a meredek hegyoldalt le nem szántja a völgybe. Befogta hát ökreit az eke elé és elkezdte leszántani a hegyoldalt, de minden egyes fogással, csak egy tenyérnyit tudott leszántani. Szántott éjjel, nappal tavsztől őszig, de még télen is. Egyik ökör a másik után pusztult el a rettentő munkában, de Bozsor nem hagyta abba még akkor sem mikor az utolsó ökör is elhullot. Ekkor fogta és maga kezdte vonni az ekét. Váltották egymást az esztendők, de Bozsor csak szántott, szántott, meg is soványodott belé, haja, szakálla megnőtt. Hiába mondotta a szép szeretője:” édes szeretőm feledett azt a meredek dombot, s végy engem feleségül, hadd éljünk boldogul míg fiatalok vagyunk”.
De Bozsor nem hallgatott rá, csak húzta makacsul az ekét tovább. Búslakodott is emiatt a leány, mígnem megszakadt a szíve s belehalt bánatába. Mikor hírét vette Bozsor, hogy meghalt a szeretője,
akkorát
ordított, hogy megremegtek tőle a dombok. Fölkapta az ekét, meglóbálta a
feje fölött, s úgy aláhajította a völgybe, hogy ahol földet ért, mély
likat ütött rajta, s a likból nyomban buzogni kezdett a víz, és kicsike
tó lett a helyén. Ott van még ma is az. Bozsor pedig a hegyoldalba
temette a leányt. Három nap s három éccaka ült a szeretője sírján,
étlen-szomjan búslakodva. A harmadik napon kinőtt egy csudaszép virág,
egyenest a halott leány szívéből. Nézte Bozsor a csodaszép virágot, s
hát egyszer csak megérintette a az esti szellő a virág szirmait s azok
suttogni kezdtek. Azt suttogták a szegény Bozsor fülébe, hogy „még
halálomban is téged szeretlek édes szeretőm! Végy el feleségül, végy el
feleségül!” Azóta nevezik ezt a növényt Bozsor rózsájának.A történetben nem másról, mint a Mezőségi bazsarózsáról, a Paeonia tenuifoliáról van szó, ami a Kárpát medencébe érkező magyarok hozták magukkal Ázsiából és telepítették el. Jelenleg Ázsiában a Bajkál tó környékén és Erdélyországban a Mezőségben él ez a növényfaj.
