Wass Albert: A titokzatos őzbak ( részlet )
"Ülök szobám négy
fala között és végiggondolom az életemet. Mit is csináltam? Azt hiszem,
semmit. Megismertem fákat, virágokat, állatokat és embereket, erdőket
és hangulatokat, örömöket és bánatokat, megaláztatást és diadalt,
reménységet és kétségbeesést, szeretetet és társtalanságot, megismertem
az életet, úgy ahogy volt… de azt hiszem, egyebet igazán nem csináltam
semmit.
Hogy mégis nehány sort leírok magamról, annak egészen különös okai vannak. Életem zagyva kavargásában nehány olyan hangulatra tettem szert, melyek hosszan megültek bennem, mint valami ritka vadmadarak és gondolatokat vedlettek, tűnődések tojásain kotoltak, míg végül – mindig egészen váratlanul – egy pillanatra úgy tűnt, mintha éles fénysugár vetődött volna valahonnan valamire. Csak egy egészen rövid kis pillanatig tartott, de az élmények és hangulatok zavaros nászából, mint idétlen kis csipogó csirke, megszületett egy felismerés. Többnyire gyámoltalan kis jószág volt ez a felismerés, de minden jelentéktelensége mellett is valami nagynak és hatalmasnak a jegye látszott rajta, mintha rokonságot tartott volna valamivel, ami nagyon távoli és nagyon csodálatos.
Éppen úgy talán, mint ahogy rokonságot tart a fellobbanó gyufa gyönge lángocskája a magasságos ég vakító villámaival. Ezekből akarok nehányat az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötözni, nem az élmény, hanem a hangulat kedvéért s a gondolat miatt, ami a hangulatból kinőtt, s melynek csúcsán – nekem legalább úgy tűnt fel – egy pillanatra kigyúlt az a bizonyos kicsike láng.
Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is közelebb. Amiket itt elmondok majd, azokban nem lesz semmi rendkívüli. Apróságok csupán, de ezek az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.
Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé.
Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében, hova nem ért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei hullottak halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend. Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt.”
Hogy mégis nehány sort leírok magamról, annak egészen különös okai vannak. Életem zagyva kavargásában nehány olyan hangulatra tettem szert, melyek hosszan megültek bennem, mint valami ritka vadmadarak és gondolatokat vedlettek, tűnődések tojásain kotoltak, míg végül – mindig egészen váratlanul – egy pillanatra úgy tűnt, mintha éles fénysugár vetődött volna valahonnan valamire. Csak egy egészen rövid kis pillanatig tartott, de az élmények és hangulatok zavaros nászából, mint idétlen kis csipogó csirke, megszületett egy felismerés. Többnyire gyámoltalan kis jószág volt ez a felismerés, de minden jelentéktelensége mellett is valami nagynak és hatalmasnak a jegye látszott rajta, mintha rokonságot tartott volna valamivel, ami nagyon távoli és nagyon csodálatos.
Éppen úgy talán, mint ahogy rokonságot tart a fellobbanó gyufa gyönge lángocskája a magasságos ég vakító villámaival. Ezekből akarok nehányat az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötözni, nem az élmény, hanem a hangulat kedvéért s a gondolat miatt, ami a hangulatból kinőtt, s melynek csúcsán – nekem legalább úgy tűnt fel – egy pillanatra kigyúlt az a bizonyos kicsike láng.
Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is közelebb. Amiket itt elmondok majd, azokban nem lesz semmi rendkívüli. Apróságok csupán, de ezek az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.
Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé.
Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében, hova nem ért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei hullottak halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend. Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése