"Ülök szobám négy
fala között és végiggondolom az életemet. Mit is csináltam? Azt hiszem,
semmit. Megismertem fákat, virágokat, állatokat és embereket, erdőket
és hangulatokat, örömöket és bánatokat, megaláztatást és diadalt,
reménységet és kétségbeesést, szeretetet és társtalanságot, megismertem
az életet, úgy ahogy volt… de azt hiszem, egyebet igazán nem csináltam
semmit.
Hogy mégis nehány sort leírok magamról, annak egészen különös okai
vannak. Életem zagyva kavargásában nehány olyan hangulatra tettem szert,
melyek hosszan megültek bennem, mint valami ritka vadmadarak és
gondolatokat vedlettek, tűnődések tojásain kotoltak, míg végül – mindig
egészen váratlanul – egy pillanatra úgy tűnt, mintha éles fénysugár
vetődött volna valahonnan valamire. Csak egy egészen rövid kis
pillanatig tartott, de az élmények és hangulatok zavaros nászából, mint
idétlen kis csipogó csirke, megszületett egy felismerés. Többnyire
gyámoltalan kis jószág volt ez a felismerés, de minden jelentéktelensége
mellett is valami nagynak és hatalmasnak a jegye látszott rajta, mintha
rokonságot tartott volna valamivel, ami nagyon távoli és nagyon
csodálatos.
Éppen úgy talán, mint ahogy rokonságot tart a fellobbanó gyufa gyönge
lángocskája a magasságos ég vakító villámaival. Ezekből akarok nehányat
az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötözni, nem az élmény, hanem a
hangulat kedvéért s a gondolat miatt, ami a hangulatból kinőtt, s
melynek csúcsán – nekem legalább úgy tűnt fel – egy pillanatra kigyúlt
az a bizonyos kicsike láng.
Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is
közelebb. Amiket itt elmondok majd, azokban nem lesz semmi rendkívüli.
Apróságok csupán, de ezek az apróságok jelentik az életet, zagyván
összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta
szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert
árnyalatai.
Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a
nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem,
mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve
volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget
örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket
mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé.
Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében,
hova nem ért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap
mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján
ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos
ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és
szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei hullottak
halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad
télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend.
Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő
más gondolatokat érlelt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése