Tenger dúdolta egykoron álmát,
S lágy hullámai ringatták határát,
Most, szél viszi szerte síró sóhaját,
Megfizette már a nép a könny árát!
Ural, másik határán hiába uralkodott,
Galléros urak, mint papírlapot, felszabták,
Sok puhakezű, rajta így osztozkodott,
Elvitték a semmiért, szinte lopták.
Földjét ártón taposta sok idegen talp,
De csak termett benne kalász és virág,
Magyar, hiába volt nekik mindig a skalp.
Él, élni fog, tanulhatna már a világ!
Pár ezer év gyűrte arcára ráncát,
Jövevény, már elcsúszik sóhaján,
Nem adja fel, ropja csak táncát,
Ártó idegen meg, átesik saját magán.
Nem lobog már zászlaja jövevény szélnek,
Nem enged bel honi rabló zsiványoknak,
Hiába a mézes-mázas, édes mesének,
Ébresztőt fújtak új szelek a Magyaroknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése