Angyal zenéje, gyertyafény - kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó, meleg simogatást. Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus-könny szökött? - kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem.
Mysty Kata Könyörgés vigaszért
Hozz áldást és békét, még több megértést. Hozd Uram a Reményt, ami van kevés... Ha szív tüze már kevés, szeretetből adj többet még! A kihűltek kőszívek; tele, tele, s félelem torzít , ész és értelem, ereje féktelen. Vakká tesz, és vág, - hasító Fénytörés! Fogytán fogy.. a béketűrés! Térdre rogyik vigaszodért! Kérünk Uram, Jézusért!
Mysty Kata Szeretet Szeretettől
Krisztus Jézus Élet - halálnak Ura, értünk született. Vezeklő Szeretet Ő a Szeretettől, bűnt Megváltó Élete Ajándék, létadó Szívünk , szomjoltó Vizünk, tápláló Éltetőnk ; - Élettengerben a Só, mert oltalmazó!
Féltő önszeretetünk van, Ő meg csak minket óv! Vágyott szeretetre , mint mi, de úgy adott, - ahogyan senki más. Halandó teremtmény is képes adni, önzetlent, feltétel nélkülit , - de csak Általa! Csöpp csöndcsepp csupán
Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell.
Nem lehet letérni róla.
Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjok is egy.
De ez nem így van.
Nem a födélen múlik, hanem az utakon.
A födél nem tartja össze az utakat,
ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.
Wass Albert...
Wass Albert:Mese az erdőről
Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot
megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy
legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az
igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták
szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat,
kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a
másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten
ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon
elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és
pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz
hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a
negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak
a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek
velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket,
és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott,
és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a
felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú
zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni
benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők
legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő,
akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák
suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák
odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s
tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is,
éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak,
s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében
megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék.
Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A
Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát.
Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy
megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a
Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta
is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az
embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a
virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a
forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét
fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen
pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az
erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a
szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első
harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az
erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és
száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép
erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember
volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az
elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az
embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő,
a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és
meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a
csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a
fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a
ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó
felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és
kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek
örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a
sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és
nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a
békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült,
maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember
él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te
látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a
fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell,
hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák
között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta
elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek
a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot
is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás
lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már
ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a
neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a
harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy
angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi
embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.
Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és
megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha,
és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz
az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A
fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A
madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A
mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve,
céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed.
Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és
belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a
madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen
mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a
fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő,
amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a
gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod
gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb
perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
Akié a föld, azé a jövendő... de csak azé lehet a föld, aki együtt
él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát... magyarnak lenni
Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni...
egy kicsit többnek lenni minden tekintetben... többet dolgozni, többet
szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet
gondolkozni... okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni... meghajolni a
viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg
nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik,
mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a
gyertyán-embernek van jövendője.
Wass Albert
„Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind,
mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán
jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk
újra tovább.”
" A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még
kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A
barátság oka egyedül a barátság maga."
Wass Albert
“Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.”
(Wass Albert)
“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De
nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a
pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha
egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt,
hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze,
mint a jó tündéreknek.”
(Wass Albert)
“Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha
munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy
fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával
üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert
szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha
minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy
élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.”
(Wass Albert)
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
(Wass Albert)
“Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.”
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis
parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger
az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a
nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Wass Albert
Wass Albert: Amikor búcsúzunk
Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.
Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?
És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
(Wass Albert)
...A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél. Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át... Wass Albert
Wass Albert:
Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hullott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...
Wass Albert: Az Otthon-fa
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény.
Úgy állt az Úristen előtt,
mint aki már sokat látott.
Sokat látott és belenőtt
viharba, télbe, küzdelembe
már évszázadokkal ezelőtt,
úgy állt az Úr színe előtt.
Valami nyugtalan viharkamasz
egy éjjelen
valahogy fél kézzel odakapott.
Az öreg jajdult egy nagyot,
megremegtek a fák és a hegyek.
Reggel, mikor vadászni mentem,
ott feküdt. Átléptem rajta.
S néhány nap múlva megjegyeztem,
hogy a fától még csak éppen
tízpercnyi gyaloglás hazáig.
Így lett otthon-fa a neve.
Forró nyárban, dermesztő télben
ha törzsét végre átléphettem,
jó meleg érzés ömlött szívemre
fárasztó gyaloglás után:
már csak tíz perc az út hazáig.
Az erdő testén borzongás fut át.
Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon,
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig.
Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm, Egy szóra még, egy percre még! Ó, mondd, az ég fenn ugye kék, S az élet méze nem üröm? Az Öröm illan, ints neki, Még visszabúsul szép szeme, Lágy hangja elfúló zene, S ezüstfehérek tincsei...
Az Esti sugárkoszorú (1923) a Nyugat első nemzedéke által újra népszerűvé tett hitvesi költészet szép példája.
A panteisztikus látomás és az érzés egyszerűsége közti ellentét adja a
vers feszültségét. „Ez a nagy líra: földről emelve, égre villantva,
földre zuhanva, perc és örökkévalóság között kimondani a
legtöbbet, amit ember embernek mondhat, a legegyszerűbbet, amit
férfiember asszonyembernek mondhat: jó élni, mert szeretlek. Ezt zengik
ki a nyolcsoros, telt, nagy strófák, ez zeng a zárt verslejtésben, ezt
csendítik meg a telt, dús rímek.” (Bóka László)
Élete
Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Vár, 1928. november 7.) költő, műfordító.
1886. április
14-én született Aradon. Édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja
Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya. A gyermek Tóth Árpád eleinte
a rajzolásban mutatott tehetséget.1889-ben a család Debrecenbe költözött. Gyermekkorát itt töltötte. Nem fejezte be tanulmányait, újságíró lett. Betegeskedő és visszahúzódó volt egész életében.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia
szakos bölcsész. 1908-tól a Nyugat munkatársa, mely közölte a verseit.
Súlyos anyagi gondokkal küszködött, melynek eredményeként 1909-ben
abbahagyta tanulmányait. Visszaköltözött Debrecenbe, s
októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett. 1911-ben a
Debreceni Nagy Újság munkatársa. 1913-ban ismét anyagi nehézségei
voltak, Budapestre ment, ahol házitanítói állást vállalt. 1915-1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani.
1917-től Hatvany Lajos újságának, az Esztendőnek volt segédszerkesztője. Feleségül vette Lichtmann Annát. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. 1920-ban született lánya, Eszter aki 2001-ben hyunyt el. 1921-ben az Est munkatársa lett.
1928. november 7-én, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát tüdőbetegsége okozta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.
Szerelmi lírája
A lelkem fáj... Isten ne adja... Jaj volna, hogyha most találna rám. Bár volna jó, egyszerü fajta, Egy senki, egy nyugodt leány. Bár senki volna... ha enyém volna... Oly beteg hő tüzel szemembe... Itt hagyna, jaj... vagy ő is bús Valaki lenne... (A LELKEM FÁJ...)
Korai költészetének reprezentatív darabja a Meddő órán. Az elégikus
dalforma hatásos módon közvetíti a szecesszió emberképének egyik
vonását, a személyiség izoláltságát, magára maradottságát.
Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Szerelmi líra: Tóth Árpádnak egy múzsája volt, menyasszonya,
későbbi felesége, hozzá írta szerelmes verseit. Meddő órán: ez egy lírai önarckép, aprólékos műgonddal alkotta meg ezt a
miniatűr remeket, egy elsuhanó pillanat jelenik meg a versben. A költő
szomorú életének pillanatát ragadja meg a vers. Impresszionista
módszerekkel jellemzi önmagát, életének reménytelenségét. Alapélménye a
magány, szegényes környezet, önirónia, ezt teljessé teszi, hogy két
melléknévvel jellemzi magát „Vézna, szánalmas…” Nagy szerepe
van a rövid soroknak a hangulatkeltésben, a tompa rímek, a sok m hang,
az a o á hangok az m hanggal párosulva szomorú hangot adnak a versnek.
Impresszionista pillanatkép a vers, hangulatot ad vissza.
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
.................................................. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó jaj barátság, és jaj szerelem! Ó jaj az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant jeges űr lakik.
Lélektől lélekig: továbblépés a
Meddő órához képest, itt már nem önmagáról beszél, kiszélesítette a
képet, és általában az emberi magányról szól, elégia ez a vers, a
magányról, az elidegenedésről, az emberek társtalanságáról szól.
1. versszak: ez egy élethelyzet, áll az ablak mellett, ez a lírai helyzet.
6. versszak a második része a versnek, a költő megpróbálja megfogalmazni a csillagok üzenetét.
Az 5. versszaktól kezdve megszaporodnak a kérdőjelek (töprengést fejez ki) és a felkiáltó jelek.
7.versszak fontos következtetés, a felkiáltó jelek mellett új kulcsszó a jaj,
ezek kifejezik a költő mélységes fájdalmát. A zaklatott lelkiállapotot
kérdő és felkiáltó mondatok fejezik ki, a fájdalmat kifejező ó
indulatszó. A verset lezáró felkiáltó mondat a költő teljes
reménytelenségét fogalmazza meg.Próbálunk kapcsolatot teremteni, de nem
sikerül.
Tóth Árpádnak egy múzsája volt, menyasszonya,
későbbi felesége, hozzá írta szerelmes verseit.
Rímes, furcsa játék: menyasszonyához írta, nagyon szép szerelmi vallomás....
TÓTH ÁRPÁD: RÍMES, FURCSA JÁTÉ
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!
Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány őszirózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket...
....................................../részlet/
Tóth Árpád* menyasszonyának, Lichtmann Annának (9.)**
1913. január 21.
Drága
kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert
éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,*
amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy
biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak
is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt,
és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón.
Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova,........................................Tegnap
elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak
dirib-darab műsort láttam. ........................ A
redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy
te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt
hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?
Ma
délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a
francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három
után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis
barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg
mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok –
gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a
pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.
Várom
a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a
postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye
jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan
tanulok:
Esti sugárkoszorú c. verset (ekkor már felségül vette a mennyasszonyát), az ifjú férj ajándéka feleségének:
A
8 soros strófák egy hatalmas versmondatból állnak, ezek a hosszú
versmondatok fejezik ki a költő érzelmi töltését; keresztrímek. Érdekes
a magánhangzók tudatos arányának meghatározása. Az alliterációk fontos
zenei elemei a versnek, jelzők, jelzőbokrok és mellettük szinesztézia
és melléknevek jellemzik a verset, ez is impresszionista vers.
.............................................
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Megjelenik az asszony alakja, vagy ahogy a költő látta:„finom, halk sugárkoszorú”.
2.
v. sz.: a látvány látomássá válását örökíti meg. Egy bibliai metafora
fejezi ki a kötő elragadtatását. Ezt a látványt kérdő mondatban vezeti
le, itt a kérdő mondat a feszültséget fokozza.
3. v. sz.: Nagy szerephez jutnak az írásjelek, jelképezi az ünnepélyes csendet, azután következik a valóság „A földi érzés: mennyire szeretlek!”.
Tóth Árpád* feleségének, Lichtmann Annának (59.)**
Novy Smokovec – Újtátrafüred, 1925. november 9.
Drága
kis. Szívem, nevetnem kellett naivságodon, hogy kérdezheted, kell-e
itt november végén hócipő? Hát hogyne kéne? Itt már a múlt hónapban is
volt hó, és ha el is olvad, és átmenetileg szép, nyárinak beillő napok
is akadnak, rövidesen, pár pillanat alatt, havas locspoccsá válik az
egész világ. Hát csak hozzál hócipőt is: pláne arra gondolva, hogy
esténként átmegyünk Vágékhoz, amely expedíció a legszebb napok után is
akárhányszor csak hócipővel eszközölhető. És ne sokat halogasd a
jövetelt, hanem most már gyere, nagyon kellenél mélyen tisztelt
férjednek. Anyagi oldala a dolognak még mindig nem tudom, hogyan fog
kidomborodni, alkalmasint fizetni kell majd a panziót, de aligha lesz
sok, majd még pontosan kipuhatolom.
Eszterke
rajzát, az ablakon kinézőst, direkt zseniálisnak tartom; nem is
képzelitek, milyen nagy teljesítmény egy ötéves agyvelőtől, hogy ilyen
komplikált kompozíciót ilyen magától értetődő természetességgel megold,
s ilyen bámulatos részletességgel végigvisz. Az a mozzanat, hogy a
lerajzolt gyerek háttal áll a szemlélő felé, és csak a haja van
megrajzolva, minden orr, szem, száj stb. ráerőszakolása nélkül, a
megfigyelés teteje egy ilyen kis taknyostól. Mindezt lelkesen
elmagyaráztam Vágéknak is, akik persze befelé röhögtek, és apai
elfogultságot láttak áradozásomban, de azért mégiscsak nekem volt
igazam, ez a kis rajz zseniális. Na!
Tóth Árpád - LEVÉL
Ha ez a levelem megérkezik, Édesem, gondolj rám egy kicsit. Képzelj magad elé: szivarozgatok, Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott. Azt gondolom, maholnap meghalok, S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok. Elküldöm neked ezt a levelet, De nem mint régen: csevegni veled. Tudom én, kopott rongy már a szavam, Jaj, hogy kényes szavam is odavan. De kell, hogy mégis írjak teneked, Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket. Felszakadó sírásod kell nekem, Szivarozgatva tűnődni ezen. Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom, De lásd, egyedül kínlódom nagyon. S szívemnek jólesik ez a kis meleg: Hogy még valaki felsír, ha izenek.
Kedvenc verseimet is beszerkesztem , bár nem kimondottan szerelemes vers .
Nagy szívről árulkodik! Az élet szeretete határozza meg ember voltunkat mindenek fölött .
Az ember célja, küzdelme , az élet értelme...Lenni /magunkért) Lenni (másért) !
A Szeretet nagyobb dimenziója, az Ember-től hangzik el, amit a költő vet papírra.
Bús, délelőtti vers
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.
...................................... Új szívünk nőjön, égi, Szelíd szív, ne a régi, Ne tudjon kínt meg lázat, Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen, Ne gyűlöljön, ne sértsen, Szeressen, csak szeressen, Forrón, ezerszeressen.
Legyen minden sziv áldott, Melyet dobogni váltott Anyáink szentelt kínja, A szülő vér rubinja.
Hisz oly egyetlen drága Az élet halk virága, Annak kéne örülni, Szennyektől megtörülni.
Tudósok ezt szeressék, Rejtett titkát keressék, Hisz minden bölcs szó talmi, Amíg meg is kell halni.
Örökre ifju élet! Jó vón vidulni véled, Ne lenne más igazság, Csak az örök vigasság. Hogy minden nép örüljön, Könnyet is az törüljön, Ki sír a Végzet balján A bús Kárpátok alján.
Ó, Isten, Isten, Isten,
Ne ülj az égbe resten,
Nézd, orcánk színes lárva,
És sötét agyunk árva.
Nézd, langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fényeid lobognak, Ó, tégy meg boldogoknak! http://www.versek.eu/szerzo/toth_arpad
A Nyugat értékelése szerint Ady Endre után a második legjelentősebb
költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább
jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk.
Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása,
egysíkúsága. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az
ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magányérzettel, a
tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség,
korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a történelmi
események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy
aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza
át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek
megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés
pedig a borongásé.
Kevés magyar költő karakterizálható olyan
jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg.
Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a
világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze
pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki
felfogásának igényéből fakad. (Körúti hajnal)Verselése gazdag, tudatos; sajátos
versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált
alexandrin vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád vers.
Műfordító munkássága kiemelkedő; Babits Mihály szerint a legszebb
magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád
fordításában. Nemzedéktársai, a „szép hűtlenek” (Rába György szavával)
közül ő nagyobb mértékben törekedett igazodásra az eredetihez. Babits
Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A
romlás virágait (1923). Milton-, Keats-, Shelley-fordításai is
értékesek. Átültette Oscar Wilde művét, A readingi fegyház balladáját
és Lenaunak Az albigensekhez írt utóhangját. Rilke Archaikus
Apolló-torzó című szonettjét a magyar olvasó általában az ő
fordításában ismeri. Méltán népszerű egy-egy Poe- és
Goethe-tolmácsolása is. Regényeket és drámákat is fordított (Flaubert,
Maupassant, Csehov).
Novelláinál értékesebb kritikusi és publicisztikai tevékenysége.
A
Nyugat emlékszámmal adózott az elhunyt Tóth Árpád emlékének. Babits
Mihály így idézte meg emlékét: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes,
zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla
sokat, föltárva művészetének részlettitkait; de hát ki törődne ma egy
elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem
nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei
ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott
az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a
tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki
egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek
neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos
már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos
önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.”
Halála
tizenötödik évfordulóján írta Szabó Lőrinc: „Tóth Árpádnak éreznie
kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és
hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok
más ünnepi alkotás.”
A Jó éjszakát! (1924) című versben a költőnek a költészettel
kapcsolatos kötelező kérdését teszi fel Tóth Árpád: van-e haszna,
értelme a lírának, a művészetnek? A haszonelvű világ tülekedésében
megítélhető és elfogadható-e „a lélek balga fényűzése”? A költői
kérdésre nem a jelen, hanem a jövő adja meg a választ. A vers
paradoxona, hogy versben szól a költői tevékenység kétséges voltáról.
Tóth Árpád: Jó éjszakát
Falon az inga lassú fénye villan, Oly tétován jár, szinte arra vár, Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, S a sötétben majd boldogan megáll. Pihenjünk. Az álomba merülőnek Jó dolga van. Megenyhül a robot, Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rimek. Megsimogatom őket halkan: írjak? És kicsit fájón sóhajtom: minek? Minek a lélek balga fényüzése? Aludjunk. Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem, A tollra dőlve, mint botra a fáradt Vándor, ki havas pusztákon megyen. Mi haszna? A sok téveteg barázdán Hová jutottam? És ki jött velem? Szelíd dalom lenézi a garázdán Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben... Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, Majd jő a kor, amelynek visszadöbben Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz... Falon az inga lassú fénye villan, Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattantom a villanyt. Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
Tanterv- és naplóírás; teendők sora,
óra, ülés - rend a lelke mindennek!
Pereg eseménydús varázslat tova.
Miért is kellenék én ennek a világnak?
Munka után édes a pihenés - élvezem.
Bizsergető sóhajok halkan muzsikálnak.
nosztalgia
Mysty Kata
Szeptemberi szonett 2. Hiányérzet
Nyugodni készülődik a szeptemberi nyár,
Túlzásba vitte kissé az sütkérezést,
Mint szabálytalan játékosnak lap jár,
Szégyenkezve pályán kívül időt remél.
Fényét kénye-kedvére nem onthatja,
Sok kárt okozott e lávás lángolás!
Lángnyelvét csúfolkodva sem nyújthatja,
Színt űző játékkal kezdődik az elmúlás.
Iskolacsengő ad hangot őszi zenének,
- őszül fű, fa, virág, s a levegő lehűl,
Nyár-kacaj integet hervadó levélnek.
Mikor a hervadás varázsa megreszket minden őszi fán, gyere velem a hervadásba egy ilyen őszi délután!
Ahol az erdők holt avarján kegyetlen őszi szél nevet, egy itt felejtett nyár-mosollyal szárítsuk fel a könnyeket!
Hirdessük, hogy a nyári álom varázsintésre visszatér, s a vére-vesztett őszi tájon csak délibáb-varázs a vér!
Hirdessük,hogy még kék az égbolt, ne lásson senki felleget, hazudjuk azt, hogy ami rég volt, valamikor még itt lehet!
Ha mi már nem tudunk remélni, hadd tudjon hinni benne más; hogy ezután is lehet élne, hogy tréfa csak az elmúlás!
A nyári álmok szemfedője övezze át a lelkedet, amíg a tölgyek temetője hulló levéllel eltemet!
Wass Albert: Csak csendesen
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, csak nagyon halkan, nagyon csendesen. Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg, ma lelkem olyan mint a tó: legkisebb rezzenéstől megremeg. Gyere a templomunkba: a bükkerdő ma vár, a Csend harmóniája ott megint a lelkünkbe talál. Gyere velem... csak szótlanul, csak csendesen, csak csendesen...
Csillagvirágok
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok..
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák..
Volt egyszer egy csillag...fényes.. ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette.. s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott..
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot..
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...
/Wass Albert/
Wass Albert:
Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hullott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...
Kollégiumi társai nem hiába hívták
Csokonait “Cimbalomnak”, hiszen sokhúrú cimbalom, hangszer a
költészete, amely éppolyan tökéletességgel bánik az ütemes-rímes
versformával, mint az időmértékessel.
“Lantja kacag, zokog és felségesen őszinte, igaz.”
( Ady: Vitéz Mihály ébresztése)
Ahhoz,
hogy megértsük a Még egyszer Lillához című Csokonai – verset
foglalkoznunk kell annak keletkezési körülményeivel és a költő életével,
melyről meglehetősen sok adalékot szolgáltat a szakirodalom. Fontos
rávilágítani arra milyen hatalmas szerepet játszott Csokonai Vitéz
Mihály életében Lilla.
A
magyar nyelvű irodalom világirodalmi rangú egyénisége 1773. november
17-én látta meg a napvilágot Csokonai József és Diószegi Sára
gyermekeként. Édesapja borbély-sebész, édesanyja szabómester, patrícius
esküdtpolgár leánya. A fiú hamar kitűnt nyelvtehetségével, villámgyors
felfogásával és hihetetlen memóriájával. Ezen tulajdonságok tették
számára lehetővé, hogy tizenegy évesen már a Kollégium poéta-klasszisát
végezte. 1793-ban jelentek meg első költeményei a Magyar Hírmondóban.
Ezekben az években kezdődött szerelmi románca egy asszonnyal, aki nagy
valószínűséggel Csokonai mesterének, Földi Jánosnak volt a hitvese. A
tiltott és mélyen titkolt kapcsolat kiváltotta költészete
legszenvedélyesebb műveit. Juliskához írt versei utóbb beépültek a
Lilla-ciklusba, természetesen álnéven szerepeltetve (Laura, Rozália).
A rokokó Csokonai számára a
szépség és a boldogság világát jelentette, felülemelkedés a köznapi élet
szféráján. A rokokó tárgyköre az epekedő, enyelgő, boldog és
viszonzottnak érzett szerelem, olykor finom erotika. Jellemző ezekre a
versekre a miniatűr forma, a szimultán ritmussal előállított sodró
zeneiség, a változatos ritmika alkalmazása. Ilyen rokokó verse a
Tartózkodó kérelem és az Egy tulipánthoz.
A vers lényege nyelvi
dallamában, zeneiségében rejlik. Kettős hangszerelésű a ritmikája,
sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen skandálni.
Az
uralkodó versláb az ionicus a minore: ; ezt a verslábat
Csokonai honosította meg a magyar költészetben. Csokonai költeményeiben
gyakran tiszta rímeket használ.
Tartózkodó kérelem: a vers
alapja egy metafora: „a szerelem tűz”. Ha a szerelem tűz, akkor égő
sebet ejt, s erre a fájdalomra gyógyír csak a „gyönyörű kis tulipánt”
lehet. Viszontszerelmet kér kedvesétől, s igenlő válaszért csókokat
ígér. A rokokó életérzéshez simulnak a görög Anakreon modorában
írt költeményei. Többségük rövid terjedelmű alkotás, s valamennyi
versformája az ún. anakreóni sor
Csokonai Vitéz Mihály
Tartózkodó kérelem
A hatalmas szerelemnek
Megemésztõ tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörû kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tûz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elûz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretõd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért. .
A
boldogság c. verse egy anakreoni dal, ami két részből áll. Az első
rész egy tájat ír le a boldogság pillanatában. Ebben a kis költeményben a
túlcsorduló szerelmi-lelki-esztétikai élmény körül mind az öt
érzékszerv öröme felhalmozódik: a virágok látványa, a jázmin illata, a
szellő simogatása, az eper íze.
A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást rejteti,
hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot.
Róza
Ki lehetett a rejtélyes Róza, aki a szerelmes Csokonai számos korai versében feltűnik?
Egyes
feltételezések szerint Róza Debrecenben a Darabos utcán, Csokonai szomszédságában
lakhatott. Egyáltalán nem biztos, hogy neve valóban Rozália volt,
hiszen a korban igen divatozott az antikos névadás: szívük hölgyét
gyakorta "átkeresztelték" a költők. Kedveltek voltak a virágnevek:
lásd: Lilla (a franciáknál: "orgona"), illetve Róza (erősen emlékeztet a
"rózsa" nevére). A szomszédlányt, Rózát azonban korai halálra ítélte
egy szörnyű kór, a tüdőbaj. A szerelem ideje rövidre szabatott.
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
Az igazi és teljes boldogság magában foglalja és feltételezi mások boldogságát is. A
boldogság c. verse egy anakreoni dal, ami két részből áll. Az első
rész egy tájat ír le a boldogság pillanatában. Ebben a kis költeményben a
túlcsorduló szerelmi-lelki-esztétikai élmény körül mind az öt
érzékszerv öröme felhalmozódik: a virágok látványa, a jázmin illata, a
szellő simogatása, az eper íze.
A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást rejteti, hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot.
Vannak, akik szerint Róza alakja valójában szimbolikus szerelmes nőalak - fiktív, nem létező személy.
S megint vannak, akik szerint nem rejt mást e név, mint Földi János szép feleségét... Földi Jánosné Weszprémi Julianna
Földi
János Csokonai atyai barátja, tanára és pártfogója volt a
Kollégiumban. Ő fedezte fel elsőként Csokonai verselő géniuszát,
segítette, egyengette az ifjú költő útját. Földi János egyébiránt
nemcsak a Kollégium egyik jeles professzora volt, de a kor kiemelkedő
természettudósát tisztelhetjük benne, aki ráadásul remek kritikus,
nyelvész, műfordító és költő is volt egy személyben. Amolyan igazi
polihisztor.
Sikeres, szép élet ez - talán csak egyetlen kis
árnyék vetült rá. Földinek ugyanis a szép pályához adatott egy gyönyörű
feleség is. Ragyogó és hűtlen asszony. A kikapós Weszprémi Julianna
megkeserített férje életét. Hát mikor a mester rádöbbent, hogy a nála
sokkalta nagyobb tehetségű tanítványa vált szerelmi vetélytárssá! S nem
is viszonzatlanul...
A Juliskához írt versek sorsa azonban hasonló lett a Róza-versekéhez: a Lilla-dalok darabjai közé kerültek. Talán erre utal a Reményhez híres sora is: "Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!"
Verseiben Lilla valóban nem egyetlen asszony.
Vajda Julianna
Csokonai
1797-ben Komáromban ismerkedett meg Vajda Júliával. Viszonzott és
beteljesült szerelem volt az övék. A gazdag kereskedő apa azonban nem
jó szemmel nézte, hogy lánya egy nincstelen, éhenkórász poétához
kívánja kötni életét.
Amikor 1799-ben a költőt Csurgóra hívták helyettes
tanárnak, Lilla már kezdett elhidegülni Mihálytól. Ha Csokonai
néha hazament, sírás, veszekedés várta otthon. A csurgói állás
nem volt alkalmas arra, hogy a poéta nejét magával vigye, épp
csak néha tudott valami kis pénzt küldözgetni asszonyának. Ez azonban
nem volt elég, Lilla helyzete egyre jobban ellehetetlenült.
Hímzésből próbálta eltartani magát.
Egy nap egy almásneszmélyi kereskedő érkezett Csurgóra
üzleti ügyben. Éppen az, akinek Vajdáék a lányukat eredetileg
szánták. A kereskedőnek megakadt a szeme a magas, sápadt, érdekes
arcú asszonyon, aki éppen vizet vitt a kútról. Megszólította, s
elkezdte tenni neki a szépet. Lilla pedig, aki épp eléggé tele
volt már haraggal Mihály iránt, inkább dacból, mint őszinte
érdeklődésből fogadta az udvarlást. Mihály már oly régen nem volt otthon
nála. A kereskedő meghosszabbította komáromi tartózkodását,
bérelt egy házat, s bizony, ne tagadjuk, Lilla Mihály
távollétében sűrűn fogadta a látogatását. Egy nap azonban Mihály
váratlanul Komáromba látogatott, s in flagranti kapta őket.
Csokonai magán kívül volt, amikor meglátta a párocskát. Ezután
született az alábbi vers.
Lilla
Végig azt hittem: szép Lillát esmértem égi tűnemény, kit Isten teremt. minden reggel a szívét kértem égbe repkedtek a testem s a lelkem! tavaszt a száddal csepegtetsz e boldogsággal kecsegtetsz a régi keménység, a friss erőm elhágy. bájoló biztatóm karja - érzem - lágy; maradj nekem, felém látszó reménység, égi jó!
Jaj, Lilla, engemet megcsalál Csak nevetsz, de csalfa valál! rám dűlt ezer kietlen nap! Fáradt volt untalan: "óh hagyj!" magát már nem adá nekem!
Gondolatim, friss forrásim: Lillák felé még... S csak most sült ki: vígságom vált panaszra játszó kedvet szórtad méltatlanra rózsáim közt tarka méh! egy fürge istenségnek fűszerezted kertem! védangyalának ültetéd rózsáim, magának-magadnak éltetéd fáim. Szavadnak bókol virággal, zengő, zöld sima nárciszokkal.
Irígyleném a gyöngykoszorúkat, mert elhervadtanak, boldogtalan fáim kiszáradtanak. Óh, csak elfelejteném a búkat! meg örömimnek híjját!
Ez a tavaszom mért téli? S mint hímetlen rét, mező, liget? Mit belém remények? kétes vágy? Mégis, még most is ég... Patakokkal, meleggel mint hagytad el kétségbe? Kedv s remény vak mért nem volna? Világom a búra hajolna?
Földiekkel hagyj az éjre; eltemet úgyis a földbe. Csörgő trillák, gyászos képzetek! Énekem elszállt véletek
A költeményen látszik az a zaklatottság, amit a költő
átélt. A versszakok hossza különböző, a rímek is igen gyakran
hiányoznak. Egyes mondatok befejezetlenek, csak három pont jelzi
az elhallgatott érzéseket. A versben használt költői képek még
rokonságban állnak a rokokó ízlésvilággal: a rózsák, a kert a
szeretett asszonyt, a szerelmet szimbolizálják, a tarka méh pedig az
idegent, aki mézet szedeget a virágból. Az istenség metafora pedig a
klasszicizmus szabályai szerint antik utalás Szapphó versére,
aki "istenek párjának" nevezi azt a férfit, aki kedvesének
udvarolhat. A vers azonban őszinte, mély fájdalomról tanúskodik, a
szélsőségesen viharzó érzések váratlan, szokatlan költői
képekben mutatkoznak meg (ilyen a "zengő, zöld, sima nárciszok"
szinesztéziája, a "csörgő trillák" paradoxiája). A költő eljut a
tavasz képeitől a tél képzetéig, s a verset azzal az ugyancsak
romantikus gondolattal zárja, hogy immár nem tud verset írni, "Énekem
elszállt véletek" sőt, egyedül a halálban lát menedéket "...hagyj
az éjre / eltemet úgyis a földbe". Elmondhatjuk, hogy Csokonai
messze túllép korának klasszicista, szentimentális és rokokó
stílusbeli sajátosságain, s a romantika felé mutat előre.
.
Csokonai munkát keres, és rögvest
el is vállal egy helyettes tanári állást Somogycsurgón. Távollétében
azonban Júliát Lévai Istvánhoz, egy jómódú dunaalmási kereskedőhöz adja
apja. Csokonai életének utolsó pillanata ez, mikor még kilátása
nyílhatott egy nyugodt, kiegyensúlyozott családi életre. Az események
innentől kezdve tragikus gyorsasággal követik egymást (kiújuló
betegsége, Darabos utcai házuk pusztulása a tűzvészben stb.). Lilla
azonban beköltözött a halhatatlan Múzsák csarnokába. S ha több versnek
nem is ő volt eredeti címzettje, máig az ő nevéhez kapcsolják e csodás
költeményeket. Ha "csak" a Helikon hegyén is, de Lilla örökre
"eljegyezetett" Csokonaival.
Lilla elvesztése új irányt adott költészetének. A poétai játék
helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű
költemények lépnek. A Reményhez írott költeményében elbúcsúzik
mindattól, ami életét tartalmassá tette. Az érzelmi-gondolati tartalom
– látszatra – ellentétbe kerül a külső formával. A ritmus mindvégig
trochioikus lejtésű. A keresztrímek négy soronként váltják egymást. A
meglehetősen bonyolult strófaszerkezetnek a kialakulása összefügg azzal
a ténnyel, hogy Csokonai a szöveget egy már kész, adott dallamra írta.
Átgondolt a versszerkezete is. A tartalom és érzelem párhuzamot alkot.
Hangulati ellentéte éles kontrasztot alkot.
A
megszemélyesített Reményt szólítja meg. A párbeszéd nem alakulhat ki,
így a költemény fájdalmas monológ. Nemcsak megszólítja, hanem be is
mutatja a Reményt. Rokokó képpel, a tavaszi virágoskert kibomló
pompájával jellemzi életének bizakodó korszakát. A következő szakasz az
előző képet a visszájára fordítja, az elveszett remények emléke
elkeserítette. A befejező versszak az első folytatása, a reménytelenség
kiteljesítése a halálvággyal.
A remekmű megszületése alatt oldódott a
fájdalom. A költő búcsúzik Lillától, a szerelmétől, mindentől.
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
KOMÁROM
A város költőnője, Bédi Jánosné Fábián
Julianna jóvoltából Csokonai bekerült egy kis versszerető közösségbe,
amelynek rövidesen ő is rendszeresen látogatója lett.
Itt
találkozott egy estén Vajda Juliannával. A fiatal lány Csokonaira
gyakorolt hatása már rögtön az első találkozásuk alkalmával
megnyilvánult. Ezután többször találkoztak a társaság révén, és idővel
sikerült az egyre inkább szerelmes költőnek megnyernie Julianna
vonzalmát. Bár ez a találkozás eléggé kurtán – furcsán sikerül. Lilla,
akit a költő később hol Lilinek, hol Lillának nevez, eleinte merő
udvariasságból reagál a költő közeledésére. Bertók László művéből azt is
megtudhatjuk, hogy költőnk korántsem tett túl jó benyomást a lány
édesapjára. Ruházata egy kissé szegényes, s amint kiderült, hogy költő
egyből felmerül a gyanú, hogy csak teszi a szépet, igazán komoly
szándékai nincsenek.
Bertók
László tényként említ meg egy esetet, ahol Csokonai szépen felöltözve
jelenik meg Bédiné estjein, de megjegyzi, hogy a hirtelen szerzett
elegáns ruhában egy előző alkalommal a költő egyik barátja, név szerint
egy bizonyos Laky Bálint fiskális feszített.5
Bontakozó
kapcsolatukról kevés adat maradt fenn. Az előbb említett műből az is
kiderül, hogy Lilla már egyre nagyobb érdeklődéssel viszonyul a
költőhöz, Bédinénél már nem véletlenül keresi a költőt személyesen.6 Az
egyik ilyen Csokonai levéltöredéke – „Én most eltávozok, hogy tágulást
adjak gondolkodásidnak, s jelen létemmel ne gáncsoskodjam egyenes
ítéletednek. „ – amely aztán, mint a költő későbbi leveléből
megtudhatjuk pozitív válaszra talált.
Az
a tény, hogy Vajda Julianna egy gazdag komáromi gabonakereskedő lánya
volt, a kezdetektől fogva bizonyos feszültséget keltett kettejük között.
Bár ez az érzés korai verseiben még nem mutatkozik meg.
Megfigyelhető
viszont, hogy már ezekben a versekben Lillának szólítja kedvesét. A
fogadástétel című vers találkozásuk pillanatát örökíti meg:
„Egy nyári este Lillát,
A gyenge rózsaszájú,
A tűzszemű leánykát
Megláttam, és azonnal
Látnom, szeretnem – egy volt. „
Hogy
mit is jelentett a költőnek Julianna szerelme, ezt az akkori
lelkiállapotát híven tükröző A fekete pecsét című vers mondja ki:
„ …Mit jelentesz bús fejemnek?
Élet – é ez, vagy halál?
Óh egek,
Rettegek! „
Ilosvay Krisztina
Élete
végén, 1802-ben ismerte meg Csokonai utolsó nagy szerelmét, Ilosvay
Krisztinát. Nagváradon találkoztak, s a gyönyörű férjes asszony
elbűvölte a költőt. Nem ő volt azonban az egyetlen, akit elvarászolt
"Kriska": Csokonai egyik első felfedezője és felkarolója, Kazinczy is
szemet vetett a csinos asszonyra.
Bár Kazinczy értékelte Csokonai
népies költészetét, de "parlagiasságát" (szókimondást, "közönséges"
stílust értett alatta a széphalmi mester) képtelen volt elfogadni. Nem
felelt meg a "fentebb stílről" alkotott elképzeléseinek. Súrlódásaik
csak szaporodtak, mikor rajongásuk az asszonyért nyílt rivalizálássá
vált. Az Éjnek istenihez című megejtő szépségű verse őrzi e kései, és reménytelen szerelem emlékét.
Az éjnek istenihez
Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.
Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
A hűség mint búslakodik.
Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.
Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.
Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.
Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:
Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységéről vallást tegyen.
Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.
Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.
************************
S bár tudjuk, hogy az irodalmárok
a Még egyszer Lillához című vers keletkezését korábbra datálják, a
költemény hangulatát tekintve könnyen elképzelhető, hogy hasonló
gondolatok és érzelmek uralták ekkor a költő lelkét.
Még egyszer Lillához (Hungarian)
Én szenvedek, s pedig miattad, Miolta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe, S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem.
Érted borong éltem tavassza. Mert nincs nap, amely elfogyassza A rám vonúlt ködöt. Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik, Miolta azzal nem dicsekszik, Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén, Miolta, tőled távol esvén, Reményje füstbe szállt; Holt álom űl zsibbadt ölében, S gyakran ijesztő képzetében Lilit, Lilit kiált.
E szóra karjaim kinyúlnak, De csak sovány homályba húllnak Nincs Lilla, nincs öröm! Már nyugtom éjjel sem találom, Mert ott is ébren tart az álom, S fejem Lilin töröm. -
Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni, És mégis élni kell! Él az, de nincsen benne lélek. Az én tüdőm is, bátor élek, Lelketlenűl lehell.
És tán te, szép szememvilága! Úgy élsz, hogy életed virága Virít, míg én halok. Adná az ég! Azon örűlnék. Könnyemnek azzal eltörűlnék Felét az angyalok.
De tán, Lilim! te is kesergesz? Rab gerlicém, saskézbe hergesz S kéred segédemet? Hiába már, kincsem, hiába! Csak a halál jégsátorába Ölelsz meg engemet.
A
Lilla – kötet kiadását megelőzően Csokonai nagyon tudatosan rendezte
össze a kötetbe épülő verseket. Így nem véletlenül helyezte a Még
egyszer Lillához – t a harmadik könyv utolsó harmadába. Az első könyv
magvát túlnyomórészt a korai versek alkotják, míg a másodikban a
ténylegesen Lilla – szerelem időszakában keletkezett művek vannak
túlsúlyban.
A
kezdetektől fogva fennálló társadalmi különbség a második könyv
verseiben még egyáltalán nem érezteti hatását. Talán Csokonai ekkor még
hitte, hogy szerelmük ezt az akadályt is képes legyőzni.
Ezt
az életérzést sugallják a Halálének a Venus oltáránál, az Alku, a Vitéz
és Lilla kettős dala, a Két szerető dalja, A muzsikáló szépség, A
versengő érzékenységek és még több vers is ebből a könyvből. Ezt az
érzést legnyilvánvalóbban A boldogság utolsó sora fejezi ki: „S ki
boldogabb magamnál? „
Két szerető dalja
Énekeljünk Cipriának, Drága kincs! Mert ez élet-asszonyának Párja nincs. Rózsa nyíl ennek nyomában, Bársony ennek birtokában A bilincs. Énekeljünk Cipriának Egyaránt; Engem is nyájas fiának Tegze bánt, Amiolta szép szemeddel, Rózsaszín tekinteteddel Tőrbe hányt.
A két
fiatal szerelmes sokáig nem vett tudomást az őket fenyegető külső
erőkről – Vajda Pál kifogásai Csokonai ellen -, amelyek később a
szakításukhoz vezettek. Lilla apjának Csokonaival szemben tulajdonképpen
egy apró, ámde lényeges kifogása volt.
Csokonai
udvarias, ez igaz, művelt, ehhez sem fér kétség, még a gabonaipari
kérdésekhez is konyít valamicskét, ezt is kár lenne tagadni, DE
nincstelen. Vajda Pál szerint így be kell látnia, hogy lányánál esélye
sem lehet.8 Így talán még fájdalmasabb volt a költő számára Lilla házassága. Hiszen a költőnek Lilla több volt egy egyszerű szerelemnél.
Hányatott
sorsa, anyagi helyzetének reménytelensége és politikai várakozásainak
beteljesületlensége után ez a kapcsolat jelentette volna az egyetlen
biztos támpontot életében. Az Új esztendei gondolatok című versében
megfigyelhető a kétségbeesetten kapaszkodó költő kiáltása szerelméhez:9
„Csak te légy Lillám, enyim:
Mindég fogom becsülni, hogy születtem. „
Bár
a kötet nem egészen ezt mutatja. Hiszen a harmadik könyv első verse, a
Lillához távollétemben című könnyed hangneme már nem az első könyvet
meghatározó zavartalan boldogságot jeleníti meg, viszont távol áll az
utolsó versek keserű pesszimizmusától:
„ …De kedvem egybe sem lelem
Mert nincs az én Lillám velem. „
A reménységérzés azonban még ekkor is élénken él a költőben, hiszen Köszöntő című versében a következőket írja:
„Add nekem te két orcádnak
Kellemes virágait,
Én ajánlom bíbor szádnak
Szám hevülő csókjait. „
Ebben
az utolsó harmadban a Még egyszer Lillához tölti be a tartalmilag
szorosan összekapcsolódó A Pillangóhoz és A Reményhez című versek
előfutárának szerepét.
A Még
egyszer Lillához című vers záró strófájában megjelenő rab gerlice
motívuma – ezzel azonosítja Lillát – tényleges élethelyzetet ábrázol:
Lilla, akinek Csokonaitól kapott leveleit szülei elfogdosták, szenved a
rákényszerített házasságtól.
A Reményhez című
költeményben Csokonai búcsút vesz a földi boldogságtól, amelyet nem
sikerült elérnie, de ezzel együtt megfogalmazódik benne az örök szépség
utáni vágy:
„Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!!! „
Domby
Márton, Csokonai kortársa, aki a költő halála után 1806-ban kétszer is
meglátogatta Lillát, így jellemezte utólag Csokonai és Lilla egymásra
gyakorolt hatását: „ Lilla tette Csokonait nagyobb részt poétává,
Csokonai pedig Lillát halhatatlanná. „
1773 Debrecenben született
Debreceni kollégista; teológiára járt
9 nyelven beszélt
Kazinczyval levelezett
1792-től filozófiai költeményeket írt
1795-ben kizárták a kollégiumból
1796-őszén egyszemélyes verses hetilapot (Diétai Magyar Múzsa) indított
1797-től kezdve a nemességhez orientálódott, a nemesség kegyeit kereste
1797 szerelem Vajda Júliával -Lilla- 9 hónapig tartott (férjhez adták)
Csurgón tanár
Itt született legkiválóbb epikai alkotása: A Dorottya
Debrecen- szegénység, TBC, emberkerülés, nyomor
1805. január 28-ánmeghalt.
Csokonai
az egyetlen olyan költő, akit a korabeli magyartanárok valami
érthetetlen okból képtelenek voltak megutáltatni a tanulókkal. Ami
azonnal a legnagyobbak közé emelné őt akkor is, ha mára – hosszú pauza
után – nem volna a helyén. Talán azért, mert a tanárok is felfogták,
miről van szó, ami ritka.
Talán azért, mert Csokonai maga a korabeli radikalitás, a lázadás, a szerelem. Talán azért, mert élete 31 éve alatt alig tett mást,
mint szerencsétlenkedett, bizonyítani próbált, olvasott, tanult és írt.
Az életművet az aczéli oktatáspolitika nem találta elég fontosnak,
zászlóra tűzhetőnek, ennek köszönhetően nem telepedett rá agyatlan
hátsófelével, szemben Petőfivel, Adyval, József Attilával, akikből
mintaértékű szocialista költőt konvertáltak. Maradhatott tisztán költő,
egy forradalmi-történelmi alak a felvilágosodás korából, akire nem
húzzák rá utólag a marxizmus kényszerzubbonyát.
Egész
életét és költészetét meghatározza a Debreceni Református Kollégium.
Itt teljesedik ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát
meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír, fordít (görög, latin,
német, francia, olasz).
Debrecenben
elvonultan, az irodalomnak él, de meglódul néha barátaihoz, többnyire
munkát keres. Járt a börtönből éppen szabadult Kazinczynál. Komáromot is
meglátogatja 1802 februárjában. A Magyar Hírmondó szerkesztői állásáért
folyamodik, majd írnokságért a Széchényi könyvtárnál, hiába. Egészsége
hazaparancsolja, otthonról a közeli nagyváradi gyógyfürdőket látogatja.
1802. június 11-én tűz pusztítja el fél Debrecent, leég Csokonai háza
is.
1804.
április 10-én indul Nagyváradra, Rhédey Lajos gróf feleségének
temetésére. A költő búcsúztató versek írásából él ekkoriban, útja alatt
és a szertartáson megfázik "téli kintlétre alkalmatlan öltözetében", 1805. január 28-án meghal.
31 évet élt. Kevésnek tűnik, de az örökléthez – láthatóan – éppen eleget.
Az
életmű nagy része már a kollégiumban elkészül, később csak finomít
rajtuk, átdolgozza őket. Halálakor kevesen tudják – éppen Kölcsey és
Kazinczy fanyalgása miatt –, hogy a legnagyobbak közül való. A kortársak
Kisfaludy Sándor dalszerű lírájáért lelkesednek. Nagyságát Petőfiék
kezdik felismerni. Halála után száz évet, az Ady körül tomboló új
irodalmi viharokig kell várnia, hogy felismerjék benne a meghatározó
elődöt, a verstechnikailag is kikerülhetetlen halhatatlant.
Akkor születtem , amikor "a szabadság madara" kiröppent; március 15-én. Ott voltam gyerek, ahol Petőfi Sándor "A falu végén kurta kocsma "című versét írta.Naplót írtam amióta az eszemet tudom, s verseket a munkámmal összefüggésben, hiszen magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomám van.Könnyen jönnek a sorok...ez számomra minden gondomra , bajomra gyógyír! Ki a kedvencem a magyar és világirodalom nagyjai közül? Nem tudok rá válaszolni...Mindenevő vagyok! Életem az írás...úgy kell ,mint a víz a szomjazónak! "A test az zene , a lélek a dal ..!"
mást,
mint szerencsétlenkedett, bizonyítani próbált, olvasott, tanult és írt. 