Wass Albert ...-ről

    http://irodalmilap.net/?q=cikk/ki-volt-wass-albert-718http://irodalmilap.net/?q=cikk/ki-volt-wass-albert-718

 

Wass Albert:

Alkonyati rózsák

Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat.

http://www.aranylant.hu/default.asp?idf=5&ida=21&idi=866http://www.aranylant.hu/default.asp?idf=5&ida=21&idi=866



                                     

Wass Albert:
Megígérted 

Megígérted,
fájdalmamat a fák közé szórod,
ha itt az idő.
Így lehetek
a talpad alatt fű,
fénylő új levél a fákon,
talán egy virág itt vagy ott,
kék vagy rőt,
hogy felfigyelj rá,
s feldereng talán egy titkos kis emlék
az aranyló fényű közös múltból.
Én ugyanezt ígértem.
Elcsenek egy kis örök életet,
két virág, két lándzsás fűszál,
két egymáshoz simuló zöld levél
páros örökkévalóságát
erdőnkből,
az Úr rengetegéből,
igen, drágám,
az Úr rengetegéből,
ámen, így lész, mindörökkön örökké!

(Angolból fordította: Antal János)      
                                                 

Mysty Kata : Hazámért

Mysty  Kata : Hazámért

Ideges fölényeskedők
gyűrűjében Nemzetem...
A vermet ásókból néhány
dühösen fenyeget...
Hogy fenyeget? - Mint
a rossz gyereket, és
meg is büntet, meglehet...

"Hazátlan" magyarok
ez édes hazánkban:
Vigyázzatok, mert
hazaszeretetből megbuktatok!
-"Királyaink nyakából",- üres lelketek
luftballonként - kukába veletek...

Hazám felemelt fejed
a sehonnaik nem értik, de
mérik. Pedig a múltunkat bérlik,
jelenünket becsmérlik...
jövőnket csak előlegzik!
Nem tűrik hazám, hogy
saját lábadon megállj.
Csűri - csavarja a maga igazát...
Ágyunkban alhatunk
az adósság halmazán...

Ember emberért hiába kiált!?
Szánakozás szava sincs éteren át.
Bűntől telve már "Mindennek Fája";
Ember belőle Élvek bús lakát csinálta.

Utóhang
Erkel szaván "eljár" a szám:
"Hazám, hazám!" - bízni merünk.
Bölcsőnk, sírunk maradj nekünk!

                                        

Wass Albert : Az Angyalok Tisztása

Wass Albert:

Az Angyalok Tisztása

 

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. 

 

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: 

 

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. 

 

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, 

 

ahogy a fák között tovaoson. 

 

Te már tudod, hogy ezt a szellőt 

 

az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. 

 

 

 

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: 

 

surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. 

 

Sok dolguk van, igyekezniök kell. 

 

A virágokat is láthatod majd, 

 

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. 

 

Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. 

 

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. 

 

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. 

 

 

 

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, 

 

csodálatos meséket az erdőről. . . 

 

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, 

 

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. 

 

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat 

 

nem láthatja a szemed. 

 

 

 

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. 

 

És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved 

 

és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, 

 

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. 

 

A legnagyobb kincseket, amiket 

 

ember számára megteremtett az Isten. 

 

A jóságot, a szeretet és a békességet. 

 

 

 

Te minderről semmit sem tudsz akkor. 

 

Csak annyit hallasz, hogy a madarak 

 

nagyon szépen énekelnek körülötted, 

 

és a patak nagyon szépen mesél. 

 

Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. 

 

A fák, a virágok, a fű, a moha, 

 

a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, 

 

amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék 

 

pipájából, és jóságosan mosolyog. 

 

 

 

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, 

 

a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, 

 

és hiába gonoszak hozzád, 

 

te mégis jóval viszonozod gonoszságukat, 

 

szeretettel vagy mindenki iránt, 

 

és az élet legsúlyosabb perceiben is 

 

derű és békesség van a homlokodon: 

 

csak akkor látják meg rajtad, 
 

hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem. 

 

 

 http://www.alliteracio.eoldal.hu/cikkek/angyalok---kepek--versek--idezetek.html

Forrás: 

Jönnek!

Régi hibákba vissza ne essetek. Szorítsátok egymás kezét még jobban, mint eddig, s ne fussatok külön-külön kis célotok után, mert nincsen út más, csak egyetlenegy, s ezen mindenki egyért, egy mindenkiért. Eszetekben tartsátok a parancsolatot, ahogy azt súlyos idők vallani tanították:

"Szeresd a Te néped, nemzeted, jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta!"

Ha ezt megtartod, Szenvedések Népe: áldjon meg Téged az Úr és őrizzen meg Téged. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és adjon tenéked békességet, minden időkben, úgy legyen.
Mert mondom Néked: a történelem kereke gyakorta fordul, és néha jót fordul és néha rosszat. Az marad meg rajta csupán, ki igazsággal jár s keményen markol.
Forrás: Kráter Műhely Egyesület 

 

Wass Albert : Öszi csokor

"A bükkoöserdő templomába jártam ,
nagyon fehéren jött a dér- varázs,
s a dértől könnyes lett a messzeség, ............
és vér - cifrázott lett a hervadás.

Nem volt virág.S mert nem akartam hozzád
virágtalan kezekkel visszatérni;
letéptem egy vén bükkfa sárga lombját,
néhány dérlepte , őszi levelet,
s a hervadt csokrot elhoztam neked.
Őrizd meg jól ,s ha egyszer, nemsokára,
fátyol borul a bükkök templomára,
s a nagy Temetés halkan átosont:
hallgasd meg kis meséit kedvesem,
s elmult nyarunkat visszaálmodod."
'

 Mégis

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,
MÉGIS SZERESD ŐKET! Ha jót teszel, megvádolnak,
hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
MÉGIS TÉGY JÓT!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
MÉGIS ÉRJ CÉLT!
A jó, amit ma teszel, holnap már feledésbe megy,
MÉGIS TEDD A JÓT!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
MÉGIS LÉGY BECSÜLETES ÉS NYÍLT!
Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt,
MÉGIS ÉPÍTS!
Az embereknek szükségük van segítségre,
de ha segítesz, támadás érhet,
MÉGIS SEGÍTS!
A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz is érte
cserébe,
MÉGIS A LEGJOBBAT ADD A VILÁGNAK, AMID CSAK VAN!

Te vagy a legeslegszebb CSODA.

Máté Rózsika: KÖSZÖNÖM ISTENEM, AZ ESŐT ÉS A NAPOT

Köszönöm Istenem,az esőt és a napot,
S hogy Te egyformán szereted a szegényt és a vakot.
Köszönöm az utat, amit Veled együtt járok,
S a mindennapi csodát, amit veled megtalálok.
Köszönöm Istenem szívednek a kulcsát,
S hogy Veled megmászhatom a világ összes csúcsát.
Köszönöm életem minden egyes percét,
S hogy Te elhordozod szívem minden terhét.
Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,
S hogyha Veled járok, eltűnnek a bajok.
Köszönöm családom minden egyes tagját,
S hogy te szenvedőnek meghallgatod hangját.
Köszönöm az ágyam, melyre fáradt fejem hajtom,
S ha Hozzád szól az imám, Te meghallgatod hangom.
Köszönöm, hogy asztalunkon minden nap van étel,
S hogy felsegíted azt az embert, ki Előtted térdel.
Köszönöm Istenem otthonomat, házam,
S hogy nem kellett sohasem az utcán éjszakáznom.
Köszönöm örömöm, s a mindennapi gondom,
Tudom, ha velem vagy, bármi jön, megoldom.
Köszönöm Istenem, hogy általad létezek,
S hogy Te megbocsátasz nekem, bár oly sokszor vétkezek.
Köszönöm, hogy így szeretsz, s nem engedsz el soha,
Életemben Te vagy a legeslegszebb CSODA.

Pünkösdirózsáról

Wass Albert Kard és Kasza című önéletrajzi ihletésű regényében találjuk: Élt valamikor Buzsor környékén egy ember, akinek Bozsor volt a neve. Nagy, erős ember volt ez a Bozsor, vállára tudott venni egy ökröt, és úgy ment vele, mint más a hátizsákkal. Nahát ennek a Bozsornak volt egy szépságes szeretője, aki olyan szép volt, hogy még a csillagok is elsápadtak az égen a nagy szépségétől. Egyik este azt mondja a szépséges leányzó: „vegyél engem kedvesem, s a tied leszek, én a világ végezetéig.”
De Bozsor nem vette el, hanem azt válaszolta, hogy megígérte édesanyjának nem visz leányt haza míg azt a meredek hegyoldalt le nem szántja a völgybe. Befogta hát ökreit az eke elé és elkezdte leszántani a hegyoldalt, de minden egyes fogással, csak egy tenyérnyit tudott leszántani. Szántott éjjel, nappal tavsztől őszig, de még télen is. Egyik ökör a másik után pusztult el a rettentő munkában, de Bozsor nem hagyta abba még akkor sem mikor az utolsó ökör is elhullot. Ekkor fogta és maga kezdte vonni az ekét. Váltották egymást az esztendők, de Bozsor csak szántott, szántott, meg is soványodott belé, haja, szakálla megnőtt. Hiába mondotta a szép szeretője:” édes szeretőm feledett azt a meredek dombot, s végy engem feleségül, hadd éljünk boldogul míg fiatalok vagyunk”.
De Bozsor nem hallgatott rá, csak húzta makacsul az ekét tovább. Búslakodott is emiatt a leány, mígnem megszakadt a szíve s belehalt bánatába. Mikor hírét vette Bozsor, hogy meghalt a szeretője, akkorát ordított, hogy megremegtek tőle a dombok. Fölkapta az ekét, meglóbálta a feje fölött, s úgy aláhajította a völgybe, hogy ahol földet ért, mély likat ütött rajta, s a likból nyomban buzogni kezdett a víz, és kicsike tó lett a helyén. Ott van még ma is az. Bozsor pedig a hegyoldalba temette a leányt. Három nap s három éccaka ült a szeretője sírján, étlen-szomjan búslakodva. A harmadik napon kinőtt egy csudaszép virág, egyenest a halott leány szívéből. Nézte Bozsor a csodaszép virágot, s hát egyszer csak megérintette a az esti szellő a virág szirmait s azok suttogni kezdtek. Azt suttogták a szegény Bozsor fülébe, hogy „még halálomban is téged szeretlek édes szeretőm! Végy el feleségül, végy el feleségül!” Azóta nevezik ezt a növényt Bozsor rózsájának.
A történetben nem másról, mint a Mezőségi bazsarózsáról, a Paeonia tenuifoliáról van szó, ami a Kárpát medencébe érkező magyarok hozták magukkal Ázsiából és telepítették el. Jelenleg Ázsiában a Bajkál tó környékén és Erdélyországban a Mezőségben él ez a növényfaj.

A titokzatos őzbak ( részlet )

Wass Albert: A titokzatos őzbak ( részlet )

"Ülök szobám négy fala között és végiggondolom az életemet. Mit is csináltam? Azt hiszem, semmit. Megismertem fákat, virágokat, állatokat és embereket, erdőket és hangulatokat, örömöket és bánatokat, megaláztatást és diadalt, reménységet és kétségbeesést, szeretetet és társtalanságot, megismertem az életet, úgy ahogy volt… de azt hiszem, egyebet igazán nem csináltam semmit.
Hogy mégis nehány sort leírok magamról, annak egészen különös okai vannak. Életem zagyva kavargásában nehány olyan hangulatra tettem szert, melyek hosszan megültek bennem, mint valami ritka vadmadarak és gondolatokat vedlettek, tűnődések tojásain kotoltak, míg végül – mindig egészen váratlanul – egy pillanatra úgy tűnt, mintha éles fénysugár vetődött volna valahonnan valamire. Csak egy egészen rövid kis pillanatig tartott, de az élmények és hangulatok zavaros nászából, mint idétlen kis csipogó csirke, megszületett egy felismerés. Többnyire gyámoltalan kis jószág volt ez a felismerés, de minden jelentéktelensége mellett is valami nagynak és hatalmasnak a jegye látszott rajta, mintha rokonságot tartott volna valamivel, ami nagyon távoli és nagyon csodálatos.
               Éppen úgy talán, mint ahogy rokonságot tart a fellobbanó gyufa gyönge lángocskája a magasságos ég vakító villámaival. Ezekből akarok nehányat az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötözni, nem az élmény, hanem a hangulat kedvéért s a gondolat miatt, ami a hangulatból kinőtt, s melynek csúcsán – nekem legalább úgy tűnt fel – egy pillanatra kigyúlt az a bizonyos kicsike láng.
Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is közelebb. Amiket itt elmondok majd, azokban nem lesz semmi rendkívüli. Apróságok csupán, de ezek az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.
Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé.
Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében, hova nem ért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei hullottak halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend. Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt.”