Wass Albert...
Wass Albert:Mese az erdőről
Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot
megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy
legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az
igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták
szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat,
kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a
másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten
ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon
elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és
pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz
hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a
negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak
a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek
velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket,
és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott,
és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a
felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú
zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni
benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők
legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő,
akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák
suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák
odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s
tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is,
éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak,
s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében
megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék.
Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A
Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát.
Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy
megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a
Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta
is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az
embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a
virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a
forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét
fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen
pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az
erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a
szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első
harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az
erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és
száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép
erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember
volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az
elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az
embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő,
a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és
meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a
csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a
fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a
ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó
felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és
kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek
örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a
sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és
nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a
békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült,
maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember
él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te
látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a
fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell,
hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák
között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta
elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek
a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot
is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás
lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már
ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a
neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a
harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy
angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi
embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.
Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és
megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha,
és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz
az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A
fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A
madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A
mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve,
céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed.
Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és
belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a
madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen
mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a
fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő,
amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a
gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod
gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb
perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
Akié a föld, azé a jövendő... de csak azé lehet a föld, aki együtt
él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát... magyarnak lenni
Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni...
egy kicsit többnek lenni minden tekintetben... többet dolgozni, többet
szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet
gondolkozni... okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni... meghajolni a
viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg
nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik,
mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a
gyertyán-embernek van jövendője.
Wass Albert
„Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind,
mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán
jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk
újra tovább.”
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=1324&n=marisza&blog_kategoria=Wass%20Albert
(Wass Albert)t
"És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak
és megyünk és leszünk
Egy Cél és Egy Akarat."
Wass Albert
" A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még
kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A
barátság oka egyedül a barátság maga."
Wass Albert
“Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.”
(Wass Albert)
“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De
nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a
pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha
egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt,
hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze,
mint a jó tündéreknek.”
(Wass Albert)
“Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha
munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy
fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával
üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert
szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha
minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy
élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.”
(Wass Albert)
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
(Wass Albert)
“Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.”
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis
parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger
az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a
nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Wass Albert
Wass Albert: Amikor búcsúzunk
Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.
Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?
És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
(Wass Albert)
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény.
mint aki már sokat látott.
valahogy fél kézzel odakapott.
ott feküdt. Átléptem rajta.
tízpercnyi gyaloglás hazáig.
Így lett otthon-fa a neve.
