Illyés Gyula (1902-1983)
A
nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök,
nekem gyermeket adott... Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő
intézi a gépírást, a levelezésem. [...] Nincs olyan vágyam, amit ne
teljesítene.
Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "
ARS POETICA
Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál!
Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án.
Apja Illés János uradalmi gépész, anyja Kállay Ida.
A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte; előbb Dombóváron
(1913-14), majd Bonyhádon (1914-16)
, majd szülei 1916-os válása után,
mikor anyjával a fővárosba költözött.1920. december 22-én jelent meg első verse
(El ne essél, testvér) név nélkül a
Népszavában.
1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója
volt. .
Alkalmi állások után
könyvkötő-műhelyben dolgozott. Egy ideig a
Sorbonne hallgatója volt
1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; ebben az évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott.
A Múzsa
1962. június Nem lehet véletlen, hogy éppen a hatvanas évek
elejétől kezdve Illyés Gyula naplójában is megsokasodtak az előző –
válságba jutott – házasságára és új szerelmére vonatkozó bejegyzések.
„Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem.
Nős voltam ugyanis.
A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.
Feleségem
unokanővérével látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet
csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint
laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek
velem szemben. A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam.
Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a
villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És
kaptam szívembe azt a végzetes ütést.”33
A 34 éves
Illyés Gyula
1936 végén találkozott először a 31 éves pszichológussal, Kozmutza
Flórával. Flóra egy dolgozathoz készített Rorschach-teszteket, amihez
jobb híján ismerősökön keresztül keresett alanyokat.
Gyula nős volt,
amikor a fiatal pszichológusnő elment hozzájuk.
„Flórába az első
pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem
megfagyott a szívem.” Flóra rokonszenvesnek találta Gyulát, de barátnál
többnek nem tudta elképzelni a nős férfit. Hónapokig nem is látták
egymást, s közben Flóra találkozott valaki mással. 1937. február 20-án
egy barát újabb teszt-alanyt mutatott be neki, József Attilát. Flóra
tudta, hogy a 32 éves férfi híres költő, ezért még jobban érdekelte a
teszt eredménye. Az azonban sosem készült el: Attilának 10 képről
kellett volna asszociációkat közölnie, de már az első lapoknál annyi
minden eszébe jutott, hogy kifutottak az időből. Két nap múlva Flórát
telefonon hívta egy sürgős ügyben találkozóra Attila. Beültek egy
kávéházba, a költő verseket adott a nő kezébe. Csaknem mindegyikben
benne volt Flóra neve: „Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek,
Kozmutza Flóra! / E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szívemről, /
Mint sebről a kötést, te leoldtad – újra bizsergek.” Flóra zavarba jött,
és kérte, hogy legalább a családnevét törölje ki.
Attila megtette,
majd megkérte a nő kezét. Innentől 11 hónapon keresztül tartott
gyönyörű és fájdalmas kapcsolatuk. Attila már egyik első levelében
közölte Flórával, hogy öngyilkos akart lenni, amikor látta, hogy egy
másik férfi felkínálta kabátját a fázó nőnek, aki azt elfogadta. Flóra
végül igent mondott a sokadik sírós leánykérésre, Attila boldog volt.
Flóra tavasszal kórházba került, ahol
meglátogatta Illyés Gyula is. A
két férfi korábban szoros barátságban állt egymással, de addigra
elhidegültek, mert Attila nem nézte jó szemmel, hogy barátja a népi
írókhoz csatlakozott. Gyula és Flóra akkor váltottak szót először
négyszemközt. A férfi megkérdezte, igaz-e, amit Attila versében
olvasott: „Flóra szeret”. A nő hallgatott, Gyula pedig többet nem
kérdezett. Ismét nem találkoztak hónapokig. Flóra úgy érezte,
lélegzetnyi egyedüllétre van szüksége, nyárra Tihanyba utazott a
családjával. Elutazása után két nappal Attila idegszanatóriumba került. A
közös barát, Ignotus Pál ekkor kérte meg meg Flórát, hogy erősítse meg
Attilának: mindenképpen hozzá megy, mert csak így kerülhető el, hogy
összeomoljon vagy öngyilkos legyen. Flóra megtette, de hiába, Attila
állapota a szeme láttára egyre rosszabbodott, a szanatóriumban
dühkitörései, sírásrohamai voltak
Október közepén Gyula ismét
találkozót kért. Attiláról érdeklődött, de közben elmondta, hogy
feleségétől elköltözött, kételkedik tehetségében, és eljutott ő is a
legsötétebb gondolatokig. Flórában akkor villant fel először, hogy ez a
férfi megmenthető lenne, ő vele lehetne normális életet élni, de
elhessegette a gondolatot. Gyula Attila hívására bement a kórházba, ahol
tisztázták ellentéteiket. „Barátságunk egy perc alatt, egy ölelés
alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldtunk, – folyton
könnyezett, én is.”- írta Illyés.
November elején a szanatóriummnak
vége lett,
Attila Szárszóra utazott a nővéreihez. Amikor Flóra pár hét
múlva meglátogatta, a búcsúzáskor az induló vonat mellett szaladt, a
hangja vidám volt: „Karácsonykor esküszünk!” December 4-én levél jött
tőle: „Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda
lehetséges és azt meg is teszem.
Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy
szeretem. A többi nem rajtunk múlott. … U. i. Kérem, vasárnap ne
jöjjön.” Amikor a levél megérkezett, Attila már egy napja halott volt.
A
Nyugat Illyést kérte fel a nekrológ megírására. A temetésen nem
találkoztak Flórával, a nőnek nem volt ereje részt venni. Hetekkel
később beszéltek először, mindketten úgy érezték egymás támaszára
szorulnak. Ekkor került szóba először kettejük összetartozása. De mégis
azt határozták el, csak barátok lesznek. Nem sikerült
1938-ban elvált Juvancz Irmától. .
1939-ben
összeházasodtak, 44 évet éltek együtt. Életük végéig küzdöttek Attila
emlékével. Illyés soha nem írt Flóra-verset:„A nő, aki életemnek a
gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök. Nincs olyan emberi
vágyam, amit ne teljesítene. Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem
írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”
Párbeszéd Új Házasok Közt
1
Megvoltál bennem már előbb,
mielőtt megismertelek.
A képzelet,
vajon a vágy is csak mélységesebb
emlékezet?
Régóta voltam már veled
a jövő foglya.
Mígnem megismerhettelek,
úgy is, mint a biblia mondja.
Igen, csak fölismertelek.
Minden ragyog;
otthonian, mégis csodásan,
mint mikor fölgyullad a villany
a kéztől, mely tapogatott,
a rég látott vidéki házban.
Benned vagyok.
2
Itt vagy és itt van
a jövendő a tagjaimban.
3
A tagjaimban
S az a vágyam: holtomiglan.
4
Fényben-sötétben, tündöklően –
itt vagy e termékeny tükörben.
5
Ércöntő formáimból támadt
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.
De megszelídült szárnyas állat
magadtól vissza
térsz a kalitba.
Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,
az éneked.
Az én pulzusom löki – hallod –
a véredet,
hogy dallama helyes legyen.
6
A holnapok üresen várnak.
Tenélküled.
– Tenélküled.
7
De múltad sincs már, ha kibocsátlak,
véglegesen.
8
Arcod előleg kisdedem.
9
A messzeség sem messzeség.
Fogaskerékkel a fogaskerék
forog oly egyszerűen, miképp
gondolattal a gondolat, mióta
nevetéssel a nevetés, mióta
kettőnkben az egy ölelés
körét először megfutotta.
10
Mi az: vágyat betölteni?
Teletöltődöm mindahányszor
a világgal, mint egy pohár bor,
ha szívem kedveddel teli.
11
Bennem láthatod úgy magad,
hogy méltón megtetszhess magadnak.
Íme hát kijavítalak
és visszaadlak:
nagylelkű én, a mindenséggel.
12
Ekként lel visszhangot szavad,
olyat, hogy eloszlik a kétely.
13
Pórázon vagyok, annál szorosabban,
minél tágabb a birtokom.
14
Határtalan,
úgy ember az ember, ha társa van.
15
Hidak karfáján, ló nyakán
az én kezem is végigsiklott,
jó-ívű kerékpár-kormányon;
bár kétségbeeséssel szívemben:
helyeseltem, szelíditettem,
javítottam valamit én is
ezen a miránk bízott bolygón.
Hogy otthont leljenek a nők,
arcvonásukból, bármi torzak,
fészek rakódjék a mosolynak.
16
Ahogy a röpülő madárnak
lényét, amikor eltűnik;
teljes egésznek akkor látlak,
amikor nem vagy itt.
Szabad emlék marad utánad.
Tágul a távlat.
Világűröm gazdagodik.
17
Szaladt a százlábú folyó
a kavicsokon, tette dolgát.
Haladtam gyors járó-kelők közt
a városokon, én is egy csepp.
Villogtam, láttam: érlelődtek
az én tekintetemtől is
valamit még a kupolák,
a századok gyümölcsei.
Érlelődtél énvelem is
célod felé, emberiség.
Jólesett magyaráznom annak,
akivel kar-karban haladtam.
Mint gazda-pár búzamezők közt,
amelyek vasárnap is nőnek.
18
Megállt szobrászi mosolyom
gyermek-fejeken: mint lehetne
örökebb mű belőlük is.
Jött belém minden lecke: váltak
okosabbá az én nehéz
ujjaim is,
a kővel küzdők,
asszonyi keblek hajlatától;
bögyükön szikrázott föl a remény,
igen, a fény az éjszakában,
melynek hajnala a jövendő.
19
Beléptél, és a fa, amelynek
vérereim az ágai
azonnal virágozni kezdtek,
azonnal gyümölcsözni kezdtek,
sátrat bontottak azonnal;
ujjbögyeim máris etetnek,
szemem szilvái neked érnek,
dalos madár szólal a számban.
Bízd rám magad.
Naponta megtermem, amid kell.
Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.
Tied lehet ismét az alma,
az ősi anyai kebel,
bűntudat nélkül, édesen.
Kettőnké mégis a világ.
20
Ki fog tisztulni a vidék,
ki az ember meggyötört arca:
hittem nem egyszer, mikor én
ébredtem föl előbb az ágyban
és kinéztem az ablakon
új gyártelep síneire,
vén várost átszelő folyókra:
ahogy siettek a jövőbe
a hidak jegygyűrűin át.
21
Minden jelen-
pillanatom a gyermeked
s a gyermekem.
22
Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.
23
És majd elülhetsz
magadban is magánytalan
Halálban is haláltalan.
Szerelem első látásra – vagy rivalizálás?
Ha eszünkbe
idézzük 1928-ból Illyés Gyula és József Attila első vetélkedését
ugyanazért a nőért, Vágó Mártáért – akiről Illyés nagyvonalúan
lemondott fiatalabb, nála többet szenvedett barátja kedvéért 34 –, a
kilenc évvel későbbi, utolsó közös szerelem történetéből sem hagyhatjuk
ki a rivalizálás kulcsmotívumát. Elsősorban azért nem, mert
mindkét
költő Rorschach-tesztvizsgálat céljából ismerkedett meg a
gyönyörű-komoly pszichológusnővel, dr. Szondi Lipót sorsanalitikus
közvetlen munkatársával. (A „szavakon lovagló”, mindennek szimbolikus
értelmet tulajdonító József Attila számára ez a tény már önmagában
sorsszerűvé tette a találkozást Flórával.)
„A
nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök,
nekem gyermeket adott... Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő
intézi a gépírást, a levelezésem. [...] Nincs olyan vágyam, amit ne
teljesítene.
Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "
Észrevette-e vajon a naplóíró, milyen árulkodó jelzőt és állítmányt
választott – nyilván tudattalan késztetéseinek engedelmeskedve –, amikor
Flórával kapcsolatban emlegette József Attilát? A „legnevesebb” költő
nem a „legnagyobb” – az Illyés szemében köztudomásúan Szabó Lőrinc volt
–, a külvilág által adományozott, belső értékektől független
„nevesség” pedig a tragikus halállal megváltott hírnév, de a pejoratív
csengésű „hírhedettség” jelentésében is értelmezhető. A „rátette a
kezét” fordulat pedig – mely kísértetiesen emlékeztet a „nyultál azért,
kit én találtam” verstöredék első sorára – minden bizonnyal inkább a
tolvajlás, a jogosulatlan birtoklás értelmében szerepel itt, és még
csak véletlenül sem a megszentelés gesztusát hivatott érzékeltetni (ami
pedig egy mártírként emlegetett költőről szólva éppoly érvényes
olvasat lehetne).
József Attila halála után keletkezett
verstöredékében – melyet Illyés halála után a felesége publikált26 –
már-már brutális kegyetlenségű képekkel érzékeltette lezárhatatlan
posztumusz perét a halottal s a túlélő „győzelmének” ambivalens érzését:
„Nyultál azért, kit én találtam,
vitted volna magadnak
a köd-világba hogy csatádban
segítsen tántorgó agyadnak
én odaadtam volna és ő
ment is – szivnél különb a lélek
de lett minden egyszerre késő
berántott a köd karma téged –”
Talány
Ágról a lágy körtét előlem
– csak úgy loccsan – a földre dobja.
Mert nem hajtottam fel időben:
ecetet köp pohár boromba.
Nem hordod? – elnyűvi ruhádat.
Nem költöd? – elveri a pénzed!
Késs csak egy órát – a buzádat,
gazzá kaszálta már a rétet.
I. kötet 404
Lót-fut, jár előtted-utánad –
Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:
százszor kegyetlenebbül nálad
gyalázza, rikatja meg őket.
Mérlegeld – övé már az eszme;
a vágy, mit érleltél szivedben –
Én ismerem őt, versenyezve
vele éltem; ő élt helyettem.
Kézzel kapdosva most is itt van.
Félszemmel, öntelten figyel rám;
s gúnyból, míg ellene ezt irtam,
tövig szívta a cigarettám.
Töprengsz az ostoba talányon?
Megért: övé vagy, ha megérted!
Lop téged is tőlem, barátom,
tölti a korgó semmiséget.
http://www.kozmutza.hu/magunkrol/kozmutza_flora.php
Mert Szemben Ülsz Velem...
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? -
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
FELESÉG
Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.
Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.
Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.
Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,
a mult, a kikelet,
a kisgyerek.
TE IS MEGHALNÁL
Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.
Nem halok én még meg.
Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,
csak ha én is véled.
Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel
mellettem az ágyban,
mint a mesebeli egyszárnyú madár mely
nem szállhat, csak párban?
Minél boldogabbá, annál jobban félek,
hogy csonkává teszlek.
Bár a hullásban is megelőzhetnélek,
ha majd eleresztlek.
Babits halála után 1941-ben a
Nyugat örökébe lépő
Magyar Csillag szerkesztője.
1944. március végétől vidéken és Budapesten bujkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő.1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője.
1946-1949 között a
Válasz szerkesztője.1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe).Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és
külföldi kitüntetésekkel. 1948-ban, 1953-ban és
1970-ben Kossuth-díjat,
1950-ben József Attila-díjat kapott. 1966-ban a Le Grand Prix
International de Poésie jutalmazottja. 1970-ben Herder-díjat, 1971-ben
az Ordre des Arts et des Lettres „
parancsnoki fokozatát”,
1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, 1977-ben a Magyar
Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, 1978-ban a Prix
des Amitiés Françaises díjat, 1981-ben a Mondello-díjat, 1982-ben a
Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét kapta.
1945-1949 között az MTA tagja volt; 1989-ben visszaállították MTA tagságát.
1983. április 15-én Budapesten halt meg.
Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek, irodalmi
életnek - Babits mellett - legfontosabb alakja. Nem lehet véletlen,
hogy Babits őt jelölte ki a
Nyugat örökség folytatójának.
Az
ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus
költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Élete utolsó
évtizedeiben az ötágú síp megszólaltatásán, az anyaországi és a határon
túli magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén
fáradozott.
Lírája az avantgárd igézetében indul, de - főleg expresszionista és
szürrealista - kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is.
Első két verskötete
(Nehéz föld 1928;
Sarjúrendek 1930)
Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben
(Három öreg 1931;
Ifjúság 1932;
Hősökről beszélek 1933)
a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége
összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. A
Három öreget Babits méltatta: „
A
nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb
egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados lelki szegénység szelleme.
Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül,
hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül, hogy a népet.”
Ars poeticája valósul meg prózai írásaiban is. Az
Oroszország 1934 szovjetunióbeli utazásának élményszerű leírásában „
az emberiség jövendőjének problémáját” vizsgálja.
A
Puszták népe 1936 az irodalmunkból addig hiányzó „
népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. „
A Puszták népe
bekerült a század legfontosabb epikai alkotási közé. Irodalmi
szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt
önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is
átélte. (Vasy Géza)
A Petőfi 1936 a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.
Szálló egek alatt 1935 és
Rend a romokban 1937
című versesköteteiben értelmileg is megalapozódik illúziótlan, de
rendíthetetlen hűsége a szegények, az alul levők világához és jobbító
szándékaihoz. Szatíra, irónia, vallomás és tényrögzítés kavargó
együttese ekkori lírája, amelyben a háború közeledtével és kitörésével a
vezérszólam a „
hűtlen jövő” miatti keserűségben is a humánum hite és óvása
(Külön világban 1939;
Egy év 1945).
Esszéiben, tanulmányaiban, kritikáiban szintén erről szól;
Kora tavasz 1941 című regénye az 1918-19-i forradalmi kort idézi; első drámája,
A tű foka 1944
a néphez való hűség legjobb megoldását keresi. Háborús évekbeli egyéb
munkásságával is a széles nemzeti összefüggés megteremtésére törekszik
legalább a szellemi ellenállás szintjén (a
Magyar Csillag szerkesztési elve és gyakorlata, a
Babits emlékkönyv és
A francia irodalom kincsestára összeállítása, műfordításai).
A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul
(Megy az eke, Amikor a Szabadság- hídra a középső részt fölszerelték); 1946-ban
filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás
törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen
áldozatokkal jár, mert „
nincs visszafelé út”
(A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett
Hunok Párisban című
regényét (1946). Egyik mintapéldája ez annak a komplex prózaírói
ábrázolásmódnak, amelyben egyszerre van jelen a külső történések
egyidejű lelki lenyomata és kellő időtávlatból való átértékelése, új
összefüggésekbe rendezése; a mű így személyiségrajz, „
nevelődési regény”, egyben korkép, eseménytörténeti tabló és nagyszabású szellemi korrajz is.
Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950],
1956).
Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az
egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről
szólt (
Két kéz 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy „
semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.
Drámaírói munkássága ekkor kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával
(Ozorai példa 1952;
Fáklyaláng 1953), középpontban az intelemmel, hogy a vezetők és vezetettek viszonya meghatározza a nemzet és a haladás ügyének sikerét.
A nehéz évek művészileg serkentők voltak: a
Kézfogások 1956 nagy versek sora, köztük a nép megszólalási jogát elementáris erővel hirdető
Bartókkal.
Az
Új versek 1961 az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való szembenézés tárgyköreit hozza.
A Dőlt vitorla 1965 és a Fekete-fehér 1968
verseitől a tárgyiasság még jobban átitatódik filozofikummal, a
képzettársítások nagyobb ívűek. E jelentős kötetek azt is bizonyítják,
hogy Illyés nem csak a társadalmi kérdésekkel foglakozott lírájában,
hanem minden emberi témával - szerelemmel, természettel, a halállal -,
változatos műformákban és hangon (Testvérek, Szekszárd felé, Kháron ladikján, Mert szemben ülsz velem..., Félelmetes és varázslatos).
Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi sorsfordulók tanulságait kutatja
(Dózsa György 1956;
Különc 1963;
Malom a Séden 1963); a másik a historikus keretben a múlt és a jelen fájó tanulságai nyomán a hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja
(Kegyenc 1963;
Tiszták 1971). Jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba egyre több bölcseleti mondandót sűrít
(Tűvétevők 1953;
Bolhabál 1966;
Bölcsek a fán 1972;
Bál a pusztán 1972;
Homokzsák 1979).
A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. A
Kháron ladikján 1969 című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „
életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az
Ebéd a kastélyban 1962, a
Beatrice apródjai 1979 és a befejezetlenül maradt
A Szentlélek karavánja 1987 regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.
Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más
műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei,
interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is. A
Pusztulás
1933 a szociális kényszer miatt bekövetkező népességfogyás drámai
rajza, mely közvetlenül is inspirálta a népi írók mozgalmának
kibontakozását. Irodalmi esszéiben elsősorban a kortársakról (Babits,
Kosztolányi, Németh László, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc) vallott
ihletetten, illetve a francia irodalom klasszikusaival (Molière, Racine,
Baudelaire) foglakozott. A
Hajszálgyökerek 1971 központi kérdése a nemzeti érzés jogossága, a nemzetért való felelősség.
Forrás:
http://www.holmi.org/arch/2005/04/09.html
